Volt egyszer egy szarvas csorda, aki mindig az emberek falvai közelében élt. Aratás idején behúzódtak az erdőbe, s csak nagy ritkán, mindig sötétedés után merészkedtek elő onnan. A csorda egyik tagja egy szép fiatal ünő volt.

Történt egyszer, hogy aratás idején egy hegyi szarvasbika (aki még nem tudta, hogyha emberekről van szó, nem ért az óvatosság) tévedt a falu melletti erdőbe. Egy nap megpillantotta a szépséges ünőt, és azon nyomban belehabarodott. Semmit sem tudott róla, mégis megszerette. Egész nap rá gondolt, és amikor elaludt, róla álmodott. Az sem zavarta, hogy az ünő egyszer sem látta őt, még azt sem tudta róla, hogy létezik.

Néhány nappal később a fiatal bika úgy döntött, bemutatkozik az ünőnek. Óvatosan, lassan közeledett hozzá, és anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna róla a szemét, megszólította:

- Jaj, édes szépségem, olyan csodálatos vagy, akár a csillagok, olyan gyönyörűséges vagy akár a Hold! Bevallom mélységesen beléd szer...- nem fejezhette be a mondatot, mert nagy izgalmában rosszul lépett, az egyik lába beleakadt egy kiálló gyökérbe. Elvesztette az egyensúlyát, egy jókora tócsában kötött ki. A szépséges ünő először megriadt, aztán csak mosolygott. „Milyen ostoba ez a teremtmény!”- gondolta magában.

A szarvasok nem tudták, de élt abban az erdőben három tündérlény. Amikor a bika titokban az ünőt figyelte, ők hárman a bikát nézték, és jót kacagtak rajta.

- Ej, milyen ostobák ezek az állatok!- kiáltottak.

Két tündérlény még sokáig hahotázott a szarvasbika pocsolyában landolásán, ám a harmadik hirtelen elkomorodott.

- Félek ez az ifjú bolond még nagy bajba fog kerülni! - mondta a harmadik tündérlény.

A szarvasbika szégyenkezve állt fel a földről, és onnantól kezdve mindenhova követte az ünőt.

Egyik este az ünő a faluba indult. Az emberek valamivel korában kilesték, tudták róla, hogy melyik ösvényen fog végigmenni. Csapdát állítottak neki, és azon a bizonyos estén még egy vadász is elrejtőzött a bokrok között.

Az ünő óvatosan lépkedett. A hegyi bika mellette haladt, és egyfolytában a szerelméről meg az ünő szépségéről beszélt. Az ünő ekkor megállt, s így szólt a bikához:

- Kedves, te nem ismered a járást a falvak környékén. Neked fogalmad sincs arról, hogy milyen veszélyes lények az emberek. Fiatal vagy, tapasztalatlan vagy, ezért az lenne a legjobb, ha nem jönnél tovább. Maradj távol a falutól, maradj a fák között!

A három tündérlény e szavak hallatán tapsolni kezdett, a szarvasok természetesen nem hallották őket.

A fiatal bika ügyet sem vetett az ünő figyelmeztetésére, folytatta az ünő és szerelmének magasztalását, nem tágított az ünő mellől.

- Ha nem fogadod meg a tanácsomat és nem maradsz a fák között – szólt rá az ünő-, legalább hallgass el.

A bika azonban olyan szerelemes volt, annyira rajongott az ünőért, hogy képtelen volt józanul gondolkodni. Az ünő még egyszer rászólt, erre aztán elhallgatott.

Közeledtek ahhoz a helyhez, ahol a vadász várt rájuk a bokorban. A tündérlények látták a lesben álló embert, és izgalmukban kiáltozni kezdtek, összevissza röpködtek a fák ágai között, de hiába aggódtak a szarvasok épségéért, és életéért, semmit nem tehettek. Az ünő megérezte a lesben álló vadász szagát. Megriadt, féltette az életét, ezért maga elé engedte a fiatal bikát, ő kissé lemaradt. A vadász, amikor megpillantotta a csodálatos hegyi szarvasbikát, kilőtte a nyílvesszőjét. A bika azon nyomban elpusztult. Az ünő ezt látva visszafordult és inaszakadtából visszafutott az fák közé.

A vadász tüzet gyújtott, megnyúzta a bikát, lekanyarított egy darabot a húsából, megsütötte magának. Miután jóllakott, a tetemet a vállára vette, és haza vitte a családjának, hogy ők is egyenek belőle.

A tündérlények tehetetlenül nézték végig a történteket. Sírtak, zokogtak, de már semmin nem változtathattak.

Az elvakult rajongás könnyen fájdalomhoz és szenvedéshez vezethet.

Forrás: A Sivatag démonjai