Volt egyszer egy szarvas csorda, aki mindig az emberek falvai közelében élt. Aratás idején behúzódtak az erdőbe, s csak nagy ritkán, mindig sötétedés után merészkedtek elő onnan. A csorda egyik tagja egy szép fiatal ünő volt.

Történt egyszer, hogy aratás idején egy hegyi szarvasbika (aki még nem tudta, hogyha emberekről van szó, nem ért az óvatosság) tévedt a falu melletti erdőbe. Egy nap megpillantotta a szépséges ünőt, és azon nyomban belehabarodott. Semmit sem tudott róla, mégis megszerette. Egész nap rá gondolt, és amikor elaludt, róla álmodott. Az sem zavarta, hogy az ünő egyszer sem látta őt, még azt sem tudta róla, hogy létezik.

Néhány nappal később a fiatal bika úgy döntött, bemutatkozik az ünőnek. Óvatosan, lassan közeledett hozzá, és anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna róla a szemét, megszólította:

- Jaj, édes szépségem, olyan csodálatos vagy, akár a csillagok, olyan gyönyörűséges vagy akár a Hold! Bevallom mélységesen beléd szer...- nem fejezhette be a mondatot, mert nagy izgalmában rosszul lépett, az egyik lába beleakadt egy kiálló gyökérbe. Elvesztette az egyensúlyát, egy jókora tócsában kötött ki. A szépséges ünő először megriadt, aztán csak mosolygott. „Milyen ostoba ez a teremtmény!”- gondolta magában.

A szarvasok nem tudták, de élt abban az erdőben három tündérlény. Amikor a bika titokban az ünőt figyelte, ők hárman a bikát nézték, és jót kacagtak rajta.

- Ej, milyen ostobák ezek az állatok!- kiáltottak.

Két tündérlény még sokáig hahotázott a szarvasbika pocsolyában landolásán, ám a harmadik hirtelen elkomorodott.

- Félek ez az ifjú bolond még nagy bajba fog kerülni! - mondta a harmadik tündérlény.

A szarvasbika szégyenkezve állt fel a földről, és onnantól kezdve mindenhova követte az ünőt.

Egyik este az ünő a faluba indult. Az emberek valamivel korában kilesték, tudták róla, hogy melyik ösvényen fog végigmenni. Csapdát állítottak neki, és azon a bizonyos estén még egy vadász is elrejtőzött a bokrok között.

Az ünő óvatosan lépkedett. A hegyi bika mellette haladt, és egyfolytában a szerelméről meg az ünő szépségéről beszélt. Az ünő ekkor megállt, s így szólt a bikához:

- Kedves, te nem ismered a járást a falvak környékén. Neked fogalmad sincs arról, hogy milyen veszélyes lények az emberek. Fiatal vagy, tapasztalatlan vagy, ezért az lenne a legjobb, ha nem jönnél tovább. Maradj távol a falutól, maradj a fák között!

A három tündérlény e szavak hallatán tapsolni kezdett, a szarvasok természetesen nem hallották őket.

A fiatal bika ügyet sem vetett az ünő figyelmeztetésére, folytatta az ünő és szerelmének magasztalását, nem tágított az ünő mellől.

- Ha nem fogadod meg a tanácsomat és nem maradsz a fák között – szólt rá az ünő-, legalább hallgass el.

A bika azonban olyan szerelemes volt, annyira rajongott az ünőért, hogy képtelen volt józanul gondolkodni. Az ünő még egyszer rászólt, erre aztán elhallgatott.

Közeledtek ahhoz a helyhez, ahol a vadász várt rájuk a bokorban. A tündérlények látták a lesben álló embert, és izgalmukban kiáltozni kezdtek, összevissza röpködtek a fák ágai között, de hiába aggódtak a szarvasok épségéért, és életéért, semmit nem tehettek. Az ünő megérezte a lesben álló vadász szagát. Megriadt, féltette az életét, ezért maga elé engedte a fiatal bikát, ő kissé lemaradt. A vadász, amikor megpillantotta a csodálatos hegyi szarvasbikát, kilőtte a nyílvesszőjét. A bika azon nyomban elpusztult. Az ünő ezt látva visszafordult és inaszakadtából visszafutott az fák közé.

A vadász tüzet gyújtott, megnyúzta a bikát, lekanyarított egy darabot a húsából, megsütötte magának. Miután jóllakott, a tetemet a vállára vette, és haza vitte a családjának, hogy ők is egyenek belőle.

A tündérlények tehetetlenül nézték végig a történteket. Sírtak, zokogtak, de már semmin nem változtathattak.

 

Az elvakult rajongás könnyen fájdalomhoz és szenvedéshez vezethet.

 

Forrás: A Sivatag démonjai

 

 

Címkék: zen szenvedés rajongás tanmesék

ZEN történetek

 2012.01.08. 06:50

 

A Zen történetekben általában először a vicces oldala, majd az elgondolkodtatós része ami meg fog.

 

Zen tanítvány: Mester, tehát a lélek halhatatlan vagy nem? Vajon túléljük-e a testünk halálát, vagy mi is megsemmisülünk vele együtt? Valóban újjászületünk? A lelkünk alkotóelemeire hullik szét, s úgy kerül vissza újra a körforgásba, vagy egységes egészként átkerül egy másik élő szervezet testébe? És az emlékeink vajon megmaradnak-e? Vagy talán az újjászületés elmélete hamis? Talán a keresztény továbbélés fogalma a helyesebb? És ebben az esetben a testünkkel együtt támadunk fel, vagy lelkünk egy tiszta szellemi, plátói birodalomba kerül?

Mester: Kihűl a reggelid.


 

Nagymosás

A Mester ruhát mosott. Alaposan, megadva a módját. Kora reggel kezdte, s most már délfelé járt az idő.
– A mester még mindig ezt csinálja? – hüledezett egyik tanítványa.
– Miért, mit csináljak vele? – kérdezett vissza a Mester.


 

Mit tud a csend?

 

Tanítvány: A nagy könyvtárakban van a legtöbb tudás felhalmozva.

Pontosítok - válaszolta a Mester - a könyvtárak csendjében van a legtöbb tudás felhalmozva, és nem a könyvekben.

 

A Vacsoráról

- Mester, mit készítsek vacsorára?

- Amit eddig is készítettél.

Címkék: történetek csend

ÉLET ÉS A VILÁG

 2012.01.04. 11:06

 

Buddha abból a felismerésből indult ki tanításai során, hogy a világi jelenségek, amelyek körbevesznek bennünket, átmenetiek.

  A keletkezés és pusztulás örök körforgásában változó jelenségek mélyebb okait kutatva megállapította, hogy az ember és világa független alkotórészek összessége, a testi dolgok, érzések, észlelések, elképzelések, ösztönök és tudatos cselekedetek kombinációi, amelyek szintén ki vannak téve a változás örökös körforgásának.

  Az átmeneti kapcsolatok új, minőségileg egyedi jelenségeket alkotnak, majd ezek felbomlása után a szintén változásnak kitett alkotórészek másfajta kapcsolatokra lépnek.

Azt állítja, hogy nincs egy végső, megbonthatatlan anyagi atomszerűség, amely szervezettségével létrehozza a testeket, és gondolkodó szerveket, hanem ezek a független alkotórészek maguk is állandóan változnak. Egyúttal tagadja a halhatatlan lelkek, vagy szellem-monádok létezését, amelyek a test elpusztulása után tovább élnek. Nem ismeri el az örök ős szubsztancia létét sem, amelyből minden szellemi és anyagi keletkezett.

Azok az elemek, amik már nem tevődnek össze másokból, véglegesen különálló egységek a dharmák. A föld, víz levegő, tűz ilyen dharmák, de a különböző képességek, mint látás, hallás, érzékelés, az öntudat, a nem tudás, a gyűlölet, a vágy és sok-sok más is. Az élőlények és konkrét tárgyak konkrét dolgai kivételével a régi szövegek mindent dharmának neveznek, amiből hatás indulhat ki.

A dharmák együttműködése olyan harmonikus, elmúlásuk és keletkezésük olyan gyorsan történik, hogy képtelenek vagyunk ennek tudatára ébredni. Ha egy dharma hatóereje kimerül, az őt létrehozó okok ugyanolyan másik dharmát teremtenek, és ez lép a kiesett helyébe.

Az ember tehát, egy folyamatosan változó dharmák alkotta folyamat, amely a halállal sem szakad meg, mivel azok a dharmák, amelyek együttesen alkotják az egyént (természeti, fizikai, erkölcsi dharmák) a halál után sem szűnnek meg, hanem működnek tovább, létrehozva az alapfeltételeket egy új individuum megjelenéséhez. Ez az új individuum örökli az elpusztult test valamennyi jó és rossz tettének következményeit.

A karma maga a cselekvési kényszer.

Címkék: élet világ karma dharma

TANMESÉK: Ruhatolvaj

 2011.12.27. 17:39

 Volt egyszer egy szolga, aki ruhákat lopott a palotából, majd elmenekült, egy távoli vidékre futott. A király embereket küldött utána, akik végül elfogták és visszavitték a palotába. Az uralkodó megkérdezte a tolvajtól, hová tette a lopott ruhákat.

- Azok nem lopott ruhák -  hangzott a válasz. - Ezek a nagyapám ruhái voltak.

Ekkor a király ráparancsolt, hogy öltse magára a holmikat, de a balga szolga azt sem tudta, hogyan kell viselni őket; a karjára húzta azt, amit a lábszárára kellett volna, a fejére tette azt amit a derekén kellett volna viselnie. A király ezt látván így szólt:

- Ha ezek a nagyapád ruhái lennének, tudnod kellene, hogyan viseld őket. De te sem tudod, ebből pedig az következik, hogy egyik sem a tiéd. Ezek lopott ruhák!

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: A Sivatag démonjai

Címkék: zen bölcsesség igazság tanmesék

süti beállítások módosítása